A munkásotthon története

A kezdetek

Az első Munkásotthont 1916. november 12-én avatták fel Csepel községben, az Árpád utca és a József utca sarkán. Ez az épület és későbbi változatai a csepeli munkásság szellemi központjává váltak. Ezt megelőzően, közel 12 esztendős adakozás és pénzgyűjtés mellett – közben különféle vendéglőkben volt a székhelyük – csepeli szakszervezeti csoportok dolgoztak saját otthonuk megteremtéséért. Csepeli munkásoktól összegyűjtött pénzen telket vásároltak, melyet később eladtak, s 1908-ban készíttették el a modern, emeletes otthon tervrajzát.

1911. augusztus 27-én megalakult a Munkásotthon Szövetkezet, amely gyűjtőívet bocsátott ki, s minden testvérszervezetet és önálló kereskedőt, iparost felkértek az adományozásra: a nyomasztó gazdasági viszonyok miatt nem sikerült összegyűjteni a szükséges összeget, s 1914-ben pedig kitört a világháború.

A vas- és fémmunkások helyi csoportja a gyűjtést folytatta, matinékat, műsoros esteket szervezett. 1915. július 20-án egy sikeres erdei ünnepséget tartottak a Zsilip-erdőben, hogy anyagi erőt teremtsenek az állandó munkás-színház, illetve a Csepeli Munkásotthon felépítéséhez. A háborús években tovább folyt a gyűjtés a szociáldemokraták közreműködésével.

A Munkásotthon vezetősége 1915-ben a Weiss Manfréd gyár (munkások béréből levont 2 százaléknyi összegből) által létrehozott segélyalapból kért és kapott 35 ezer Koronát. Így meg tudták vásárolni a volt Saufner féle vendéglőt Munkásotthonnak. Az énekkar és a vigalmi gárda is oda költözött, s a billiárd terem is igen látogatott volt. Össztáncokat szerveztek, élénk könyvtári élet folyt. Ám az épületet hamar kinőtték. A Csepeli Munkásotthon Szövetkezet 1916 őszén ismét pénzt kért a WM segélyezési alapból: a kapott 50 ezer koronából megvették a szomszédos telket. Majd bankkölcsönt vettek fel és részvény-téglajegyeket bocsátottak ki (így a munkások fillérjeit is igénybe vehették).



A Munkásotthon új épülete

1917-ben megkezdődött az építkezés (melyben igen sok csepeli dolgozó ingyenesen végzett munkával is közreműködött), s a nagyterem építése 1918-ban már erősen előre haladt. A Tanácsköztársaság létrejötte lendített a munkákon, a Tanácsköztársaság leverése után viszont egy időre leállt az építkezés.

Végül 1920. március 14-én felavatták az új Munkásotthont. A régi, földszintes épületben volt az igazgató és a gondnok lakása, irodák, söntés és egy nagyobb terem. Az új épület – a tánc céljaira is használható – parkettás színházterem volt (kazettákkal díszített vasbeton dongaboltozata a szecessziós építészet remeke), melyhez előcsarnok, ruhatár, pénztárfülkék, az emeleten erkély és karzat, vetítőház, két-három kisebb helyiség és terasz is tartozott. Nagy színpada alatt öltözők voltak, a pincékben pedig a kazánház, a gépház és a tüzelőanyagraktár kerültek.

Az új otthon azért épült, hogy abban a csepeli szervezett munkásság részére oktató- és színi előadásokat rendezzenek, s benne a dolgozók megtalálják a tanulást és a szórakozást, s a munkanélkülieknek se kelljen az utcán csavarogniuk. Az ötvenes évek óta a Munkásotthonból a művelődés háza lett, s a rendszerváltásig zömében a Csepel Vas- és Fémművek dolgozóinak kulturális igényeit elégítette ki. A hatvanas évekre ezek az igények túlnőttek a ház lehetőségein, felvetődött a ház bővítése, korszerűsítése.


A mai, modernizált épület születése

1963-ban a Csepel Művek forrásaiból és állami hozzájárulásból megkezdődött a Munkásotthon öt évig tartó újjáépítése. Az új arculatot kapott és kibővített épületet, amely megőrizte felújított formában az eredeti színháztermet, 1968. november 4-én adták át. A ház fenntartásának, működtetésének költségeit a Csepel Művek fedezte. A Csepeli Munkásotthon történetének tanulsága a szüntelen útkeresés: ez a munkásotthon természetes állapota, hiszen a mindig újra törekvő ember igényeivel van elszakíthatatlan kapcsolatban: ez a válasz a jövő kihívásaira is – írta Drucker Tibor a Csepeli Munkásotthon egykori igazgatója.