Tamási Lajos Irodalmi Klub

1923. január 1-én született és 1992. november 26-án hunyt el Tamási Lajos József Attila-díjas költő-újságíró. Az ő általa alapított és később az ő nevét vette fel a csepeli Olvasó Munkás Klub.

1960-ban saját a Csepel Művekhez került, és a Csepel című üzemi újság irodalmi mellékletét szerkesztette. 1962-ben megszervezte az Olvasó Munkás Klubot, amelyet 1983-ig vezetett. A klub vendége volt többek között Kassák Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Féja Géza, Veres Péter, Erdei Ferenc, Lengyel József, Fekete Gyula, Szabó Pál. 1984-ben SZOT-díjjal tüntették ki; halála után Nagy Imre-emlékérmet és 1956-os emlékérmet kapott.

A Csepel Vas- és Fémművek munkásotthonában 1960/61-ben kezdett szerveződni Tamási Lajos - a Csepel újság Olvasó Munkás c. irodalmi mellékletének akkori szerkesztője - körül egy kis szellemi kör az érdeklődő, olvasó-írogató munkásokból, újságírókból. A Vasmű XXI. kerületi Rákóczi úti könyvtárában - meglehetősen elhanyagolt környezetben - tartotta rendszeres megbeszéléseit a melléklet szerkesztésében közreműködő gárda; s az érdekeltek minden héten kíváncsi izgalommal lesték, ki/k/nek a műve került be a lapba. Mert „Olvasó Munkás” mellékletben megjelenni óriási dicsőség volt.

A melléklet körül szerveződő viszonylag állandó gárdából aztán megalakult az Olvasó Munkás Klub (továbbiakban: OMK - a Csepel Művek Munkásotthon jóváhagyásával és a SzOT támogatásával). Az alapító tagok közt voltak fiatalabb és idősebb, tapasztalt munkások, s a mintegy 30-35 fős "törzsgárda" - amely több mint három évtizeden át, minden kedden megtisztelte jelenlétével a klubot, amely a hetvenes években már a Csepel Művek újonnan épült, tágas és szép munkásotthonában tartotta foglalkozásait.

Az OMK kibővített vitaestjeire, esetenként a munkásotthon színháztermében rendezett író-olvasó találkozókra gyakorta hívtak meg vendégelőadókat: a szellemi és társadalmi élet kiválóságait, akiknek példájából s szavaiból erőt meríthettek saját útkeresésükhöz. E rendezvények előkészítését, lebonyolítását a klub tagjai szinte személyes ügyüknek érezték.

1983-ban Tamási Lajost nyugdíjazzák. 1989-ben Halász Imre - egyik törzstag - vette át a klub irányítását. Az ő és néhány más törzstag kezdeményezésére Tamási Lajos halála után (1992. nov.) a klub felvette az ő nevét, s minden kedd este egy Tamási-vers elszavalásával kezdték a beszélgetéseket. De a szellemi összefogó - erjesztő - nevelő munka nélküle természetesen már nem lehetett olyan, mint azelőtt; hisz maga a munkásotthon is átalakult, s a Csepel Művek összeomlásával értelmét vesztette az "olvasó munkás" fogalma is. Halász Imre 2003-ban betegsége miatt visszavonult. A régi tagok azonban mégis összefogtak a klub "megmentésére": Szántai Sándor és felesége, Stancsics Erzsébet vállalták, hogy újraélesztik hagyományait; megpróbálják a megváltozott körülmények között s természetesen megváltozott funkcióval újjászervezni a klub feladatkörét. Az ő szervező munkájuk nyomán ismét megélénkült a klubélet: a kéthetente tartott kedd esti összejövetelekre mintegy húszan-harmincan jártak rendszeresen, fiatalok és idősek "régiek" és "újak" vegyesen. A klub kétségtelenül már nem az "olvasó munkások" szellemi műhelye - inkább a közösségi, magasabb szintű társasági élet fóruma; de ma is fontos szerepet tölt be az érdeklődő, művelődni vágyó fiatalok összefogásában. A Tamási Lajos Klub az ezredforduló megváltozott viszonyai között és ma már Lengyel Géza (A Magyar Írószövetség, a Nagy Lajos Kör és Krúdy-kör tagja) vezetésével (2006 óta) is fontos közművelődési fórum maradt, amely a társasági-társadalmi élet igényesebb szórakozási alkalmait kínálja.

Klubvezető: Lengyel Géza Telefon: (06-1) 284-3041

A Magyar Írószövetség, a Nagy Lajos Kör és Krúdy-kör tagja

2006-tól a csepeli Tamási Lajos Irodalmi Klub vezetője. A klubtagok műveiből 2007-től Tűzörzők címmel évkönyvet szerkeszt.

Fontosabb kitüntetések:

  • Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt (1995)

  • Csepeli Gyermekekért (2002)

  • Csepeli Nívódíj (2008)

  • Németh László-díj (2009)

  • Krúdy Emlékérem (2011)

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán


Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.


Nincs más teendő: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.


Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!


Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?


Piros s vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?


Kire lövettek összebújva

ti, megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.


S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő, csak ölni tudsz?


…Piros s vér a pesti utcán.

Eső esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.


Piros s vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.


A háromszín-lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,


s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy a pesti utcán hullt a vér.

Budapest, 1956. október 26-27.